Igazából, nem is tudom, hogy kezdődik a jelen.

Fogalmam sincs mi itt a jelen és mi volt a múlt.

Folyamatosan készítem magam a jelenre és néhol bele is csöppenek..

De a múlt nem enged. Visszahátrálok és ugyanott találom magam, ahol voltam.

Újra és újra kapaszkodom. Távolodom a múlttól, de ismét megtalál és nemmenekülök.

Ismét hátra kerülök.

Sok mindennel kellett szembesülnöm eddigi életem során.

Ami meglepően röhejes. Tényleg röhejes. Sőt lassan már kibaszottul röhejes.

Szó-miszó. Fiatal vagyok.

Fiatal leányzó - mondják egyesek és hozzáteszik természetesen - Előtte az egész Élet.

Hánynom kell ettől. De mégis, honnan tudnák? Honnan is tudhatnák mi zajlik bennem.

Azt hiszem, amit én művelek, az már egy betegség.

Betegség. Azt hiszem skizofrén vagyok..és nem. Nem a hangulatingodásaim miatt.

Azok is vannak, de korántsem miattuk.

Másnak adom ki magam. Újra és újra. Mint egy szerepjáték.

Beleélem magam a szerepekbe.

Más emberek életébe élem magam, akiket nem ismerek.

Más arcot mutatok meg, másoknak.

Sikerült annyira tökéletesítenem ezt a kis játékomat, hogy az emberek megszerettek.

De nem ám azért amilyen én vagyok. Azt szerették meg, akiket eljátszottam.

Akiknek az arcát mutattam. De bár az arcok ellenére, magamat adtam, még sem valómat.

Mindegyik én vagyok, de még sem igazán én.

Tegnap.

Tegnap találkoznom kellett az egyik arc szeretőjével.

Nem ám az igazi arcéval, mert hát az istentudja merre lehet..

Velem találkozott. Egészen véletlenül pont velem. Az arc mozgatójával. Velem.

Mint fentebb említettem, sikerült olyannyira elsajátítanom ezt a kis játékot,

hogy az emberek megszerették az arcokat. Vagyis engem.

És nem az arccal találkozott az a bizonyos szerető, hanem velem.

Úgy gondolom rájött, hogy az arc ki is volt valójában.. és akibe bele is szerett..

Nos az feltehetően én lennék.

Már egy ideje elhatároztam, hogy csakis kizárólag a tanulással foglalkozom és szakítok ezzel a múltammal.

De a múlt rámtalált. Húsvér ember volt és rámnézett. Beszélgetett velem.

A múlt nem merte megkérdezni, valóban énvagyok-e az.

A múlt nyomozott utánam és arra jutott mégis megkérdez. Kifaggat. Választ akar.

Most is faggat. Szörnyű látni, mennyire fáj neki, mennyire rosszul esik, hogy nem találja..

Az arcot. De az arc mit sem ér, hiszen nem az arcba szeretett bele, hanem belém.

De ez még felfoghatatlan, s korántsem szeretném én azt.

Mondhatod, kedves idegen, hogy szörnyű ember vagyok. Igen, mondhatnád.

Teljes joggal mondhatod, hogy szörnyű ember vagyok.

Szar alak. És nem érdemlem meg, hogy írjak.

Szerelmes ez az ember, ez az ember aki az arcba bújt énembe szeretett bele.

Rohadtul esik.

Rohadt szarul. Mintha átdöftek volna valamivel.

Ez a játék.. ennek a játéknak nem az volt a célja, hogy embereket törjön össze,

S pusztítson el... de mégis ez lett a vége.

Embereket pusztított el és tört össze örökre..

Sajnálom... beteg vagyok.

Nem kenem erre, de végülis... nem célom meggyőzni erről.

A játék mindvégig arra ment ki, hogy tapasztalatot szerezzek.

Hogy megtudjam mennyire vagyok képes.

Mennyire tudom manipulálni az embereket.

Meddig mehetek el.

Úgy bántam az emberekkel, mint a bábokkal.

Minden két arcnak meglett a párja..

Párja.. ami fájdalommal ért véget.

Nem csak nekik fájt... ó nem. Egyáltalán nem.

Tapasztalat szerzés. Szörnyen hangzik. Eszméletlen mit tettem.

Csak nézek magam elé.

Mit tettem?

Életeket tettem tönkre. Játszottam a másik bizalmával és az érzelmeivel.

Mit tettem?

Pusztítottam...

Ki akarok szállni.. meg akarom mondani az arcba szeretőknek, hogy nemén vagyok.

Hogy az arcok mások.

Az az arc akit szeretnek, igazából én vagyok.

ÉN VAGYOK AZ ARC.

ÉN VAGYOK EGYSZERRE MIND.

De nemlehet. Az arcok mellett.. nekem már nem jutott arc.

Arcnélkül nem tehetem.

Elszakadt a húr, amikor becsapódott.. berobbant a felismerés az egyik áldozatnak...

Hogy van némi jellembeli hasonlóság köztem és az arc között.

Elszakadt a húr. De el ám. És ahogy próbáltam elszakadni a múlttól... egyre erősebb lett..

A felismerés, hogy én lehetek az arc... kételyek felemésztették s emésztik még mindig.

Mind miattam. Mind a kegyetlen játékaimért.

Szörnyű ember vagyok, kedves idegen.

Nemtudom, hogy vagyok képes élni ilyen tudattal.

Fogalmam sincs mi értelme még, hogy levegőt vegyek.

Azt sem tudom, miért kellett megszületnem,

ha csak az emberek megtörésére vagyok képes.

Kímélj meg kedves idegen. Beteg vagyok.. kedves idegen.

Én szeretlek téged, kedves idegen.

Nemtudom ki vagy, kedves idegen, de ne nézz.

Ne nézz rám, szeretlek, nem szeretsz, elbuktam.

Nemtudom ki vagy, kedves idegen, de én szeretlek.

Tudom, nincs a tetteimre bocsánat, se elnézés, de mégis arra kérlek...

Kedves Idegen, hogy szeress engem. Fogadj el, ne nézz rám máshogy.

Ember vagyok, kedves Idegen. Szeretlek, mert te is az vagy.

Szeretlek, mert olvasod.

Utálom magam. Amiért olvasod.

Bárcsak, visszacsinálhatnám mindezt.

Bárcsak tudatlan maradtam volna.

Bárcsak kívánhatnék..

Soha többé nem akarom ezt a kegyetlen játékot játszani...

De mostis azt teszem... még a magam arcával is..

Mert nemlehet, hogy az arcot szerető áldozat, megtudja.

Nemlehet. Nem történhet meg... mert az arc, ami erőt adott.

Gyenge vagyok, kedves idegen.

Talán gyenge vagyok ahhoz is, hogy ezt... egyszer s mindenkorra befejezzem.

Elszakadt a húr.. s fáradt vagyok.

Szeress engem ezzel együtt kérlek. Könyörgöm.

Sajnálj, azért amit tettem. Érezz együtt.. könyörgöm kedves Idegen.

Miért nem sikerül elmenekülnöm.. miért nem csinálhatom ezt vissza?

Mindenkinek jobb lenne... önző vagyok.. mondhatnád ezt is.

De neki. Neki tényleg jobb lenne... mint most.

Kételyek közt hánykódni... azt hiszi valóban létezik akit szeret.. pedig nincs.

Ez az arc szétesett. Összetört. Használhatatlan.

Sötét van. Nemlátom már a végét.

Nemtudom milesz.

Azt mondja, ha ő szeret valakit, azt nem tudja megutálni.

Akkor sincs arcom hozzá.

Mikor csakúgy találkoztunk az egyetemen... rögtön felismertem.

Nemfigyeltem rá.

Nem akartam.

Egyszer se néztem a szemébe.

Féltem, hogy meglátja bennem.

A hangom felismerte. Ahogy a stílusom is.

A szóhasználataimat..

Tudom, hogy nagyon fáj neki... tudom. Tényleg tudom.

Annyira sajnálom. Sajnálom, hogy szeret, sajnálom, hogy ezt kellett tennem.

Nemsajnálom, hogy szeretem.. sok fájdalommal jár az, hogy szeretem.

S én ezt megis érdemlem, megérdemlem a fájdalmat.

De ő. Ő nem érdemli meg ezt..

Kicsit se érdemli meg, hogy ennyire fájjon neki.

Be akarom fejezni, kiszállni..

Repülni akarok. Csak úgy el a semmibe.

Repülni szeretnék, igen.

Annak ellenére amit tettem. El akarok menni innen.

Nem akarok létezni.

Jóvá akarom tenni.

De nemtudom.

Nem akarok létezni.

Bárcsak egy álom lenne..

Bárcsak felébrednék és a bátyám a képembe tolná a párnát.

Bár ilyen egyszerű lenne minden.

Bár szeretnél.. kedves Idegen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.